Beszámoló a komlói versenyről

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Hajnalodik Mecsekjánosi sportpályáján. Elmúltak a „komlói éjszakák”. Ilyenkor mindig meghalok egy picit. Véget ért a verseny, amiért néhányan úgy érzem elég sokat dolgoztunk, hogy minden jó legyen, hogy mindenki meg legyen elégedve. Most duplán őszinték a könnycseppek. Egyrészt elvesztettem, pont a futam hetében Valakit, ki annyira várta, hogy láthassa, mire voltam, mire voltunk képesek, hogyan szerepelt az unokája, s most egy ezüstszegélyű felhő szélén ülve, az égi országból szorított nekünk, másrészt olyan jó lett volna, ha egy picit többen vagyunk. Csak egy picit. A másik szemem mégis nevet, mert azt hiszem, érdemes volt bevinni az előzetes állatorvosi vizsgálatot, a nevezést a városba, hol azok is láthatták a lovakat és lovasaikat, hajtóikat, kik nem tudnak eljutni a verseny helyszínére, hol a gyerekek megsimogathatták, közelről megcsodálhatták azokat az állatokat, kiket csak képeskönyvekben láthattak eddig. A felvonulást is jó néhányan nézték. Azután eljött a rajt pillanata. Gyermekkorom autóversenyei jutottak eszembe, mikor kicsik és nagyok ott álltak az út szélén, és nézték a csodát. Biztosan elfogult vagyok, de ennyi nézőt távlovas versenyen régen nem láttam. S ha egy picit többen lettünk volna, ezek a nézők úgy érzem kitartanak az utolsó körig is. Mert akkor folyamatosan lett volna látnivaló. De jó volt így is. S ezúton is szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, kik megtiszteltek, hogy itt voltak, részt vettek a futamon. Remélem, nem csalódtak az új pályában. S köszönöm az állatorvosi és bírói bizottság közreműködését. Köszönöm Editnek, „Dr Zsoltoknak” és Norbinak, hogy itt voltak velünk. Talán kimondhatom, hogy jövőre, Veletek ugyanitt.